Az év egyik legnagyobb (metal) szórakoztatóipari durranása kétségtelenül Till Lindemann és Peter Tägtgren közös albuma, a Skills In Pills. A projekt két éve indult útjára, és ugyan közös munkának tűnhet, a végeredmény (és a projekt neve is) inkább arra utal, hogy ez itt elsősorban Till Lindemann szólólemezének tekinthető, amelyhez Tägtgren írta a zenei alapokat. Nincs is ezzel gond, ráadásul a lemez pontosan olyan, mint amit előzetesen elképzeltünk: indusztriális-jellegű, de inkább populárisabb ízű Pain/Rammstein-metal Lindemann jellegzetes énekstílusával és szarkasztikus, groteszk módon hedonista szövegeivel, ám ezúttal angolul.

A lemezt felvezető bizarr promófotók és a Praise Abort klipje is erősen sejtette, mire számíthatunk: nem fogták vissza magukat vizuálisan, gusztustalanul (vagy inkább csupán szürreálisan) humoros (bár egyesek szerint polgárpukkasztónak szánt, ámde szimplán csak szar) képi világuk a fogós, dallamos zenei alapokkal azonnal megtalálhatja magának a közönséget. Zeneileg nyilván nem érheti nagy meglepetés azokat sem, akik ismerik Peter Tägtgrent a Hypocrisyből (főleg annak utolsó albumait), illetve a Pain mellékprojektet, ami mindig könnyen fogyasztható, de mégis jellegzetesen habos metalriffekből állt. A Lindemann-lemezen Till révén több a gótikus hatás, mint a két főarc eredeti zenekaraiban bármikor, talán ez a vonal az, ami olykor jobban elhatárolja a Hypo-Pain/Rammstein világától az itt hallható tíz (a bónuszos verzión tizenegy) dalt. Aki arra számított, hogy valami bődületesen mást, az anyazenekaroktól gyökeresen eltérőt fog hallani, csalódni kényszerül, de ha tisztában voltál vele, mi várható, amennyiben összeeresztenek két nagyobb volumenben gondolkodó arcot, akik képtelenek levetkőzni saját jellegzetességeiket, akkor tetszeni fog a végeredmény.

Mivel a szerkesztőségen belül érzésem szerint Tägtgren és Lindemann legnagyobb rajongójának mondhatom magam, fokozott érdeklődéssel csupán én vártam a közös munka eredményét. Támadt ugyan miatta némi stábon belüli élcelődés, de én korántsem ütköztem meg a Praise Abort hihetetlenül aprólékosan kidolgozott képi világán, a Rammstein-videókat ismerve valami ilyesmit vártam (bár disznónak maszkírozva látni a rusnya svédet és a lapaj németet TALÁN egy kicsit meglepett) – kár, hogy a lemezes verzión nincs ott a dalvégi zenei geg. Nem kell túlgondolni semmit, kezeljük a helyén ezt is, nem az örökkévalóságnak készültek ezek a dalok, nyilvánvalóan nem lesz mindebből valamiféle új irányzat, de kimondottan szórakoztatónak találom sokadszorra is végigpörgetni az albumon szereplő számokat.

Az sem újdonság, hogy Till Lindemann mocskos módon elmebeteg. A német szövegeket jobbára fordítások által sikerült megismerni, így most az angol szövegeken helyenként fennakadva azt tudom mondani, van, akinek a Steel Panther is hallgathatatlan az obszcén dalszövegek miatt, így simán elhiszem, hogy lesz, akinél Till angol nyelvű, immáron közérthető sorai fogják kiverni a biztosítékot. Bár talán az is elegendő, ha röhögsz egy jót rajtuk, és nem gondolod túl ezt (sem). Talán elég, ha annyit mondok, még az Eiffel-torony is új kontextusba került a Golden Shower című dalban, ami azért elég komoly fegyvertény, méghozzá így: Let me sip again / Give me more champagne / Be my human Eiffel Tower / Give me golden shower. Ha esetleg piros lámpánál érsz pont azon sorokhoz, hogy Call me freaky, and call me sick (fat) / I like it sticky, I like it big / I hate it skinny, I hate it flat (fat) / I don't need mini, I like it fat, majd rákacsintasz a melletted álló sávban várakozóra, szintén felejthetetlen pillanatokat fog okozni.

Zeneileg baromira fogós, fülbemászó és azonnal ható kivétel nélkül minden dal, tölteléket nem is tudok említeni, TÉNYLEG minden szám rokonszenves. Akad, amely a Rammstein világát idézi, és van tägtgrenesebb hangulatú is: előbbi hatást helyenként már szemtelenül beazonosítható módon idézik, utóbbinál csak a karakteres formavilágú és megszólalású riffeket érezni. Az ének sem rugaszkodik el túlságosan a Rammsteintől, Till nem tud kibújni a bőréből, talán a Children Of The Sun című dalban újdonság(szerű) a megafogós refrén, majd az utána következő Home Sweet Home vagy a deluxe kiadványt záró That's My Heart kvázi-lírai hangulata lehet valamennyire újdonság tőle, és mondjuk a Yukonban is akad néhány másképp dallamosabb rész. Nyilván mindenki tisztában lehetett azzal, hogy Lindemann nem fogja feszegetni a saját határait, hiszen könnyen fulladhatna paródiába, ha (még jobban) áriázni kezdene. Játsszon csak biztonsági játékot, nincs azzal semmi baj, ezért szeretjük.

Az a helyzet, hogy ez a lemez engem megvett kilóra, tökéletes gőzkieresztő negyvenöt perc, és egyelőre ott tartok, hogy simán meg tudom hallgatni (és röhögni rajta) egymás után két-három alkalommal, ezért most a kritika megírása után meg is hallgatom újra, just for fun... Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy egy koncertre bármikor vevő lennék.

#shockmagazin