RAMMSTEIN, APOCALYPTICA
Budapest, Papp László Sportaréna - 2005. február 27.

OHNE DICH NÉGY CSELLÓRA, AVAGY DOKI ÜL AZ ÜSTBEN

Jótékony előrebocsátásaim:
1. szószátyár leszek
2. ráadásul elfogult is.

Első ízben láttam közelebbről az Arénát. Kívül-bévül tágas építmény, a helyi erők pedig meglepően emberszabásúak és udvariasak voltak. Semmi tolongás, fennakadás – kezdünk felzárkózni a világ fejlettebb tájékaihoz?
Mivel jártam már Rammstein koncerten, tisztában voltam a menetrenddel: svájci óramű precizitás, semmi lötyögés. Ezért meg sem lepődtem, amikor pontban nyolckor elsötétült a nézőtér, a színpadon pedig megjelentek az eszement finnek, csellóik társaságában. Jelenleg öten nyomulnak, mert egy dobos is dolgozik velük. A legkevesebb, ami elmondható, hogy hatásosak. Akár a Metallica Seek and Destroy vagy Enter Sandman átiratát húzzák-vonják, akár saját nótát játszanak (pl. Bittersweet), akár Griegtől a Hall of the Mountain Kinget. Őrült hajlóbák, rohangászások a hangszerrel… kivéve a színpad szélére ültetett, karót nyelt vendégművész urat, aki öltönyben, moccanatlan bazseválta végig a maga szólamait. Muris látvány volt!…
Az Apocalyptica alig több, mint félórát játszott – ami azt jelentette, hogy ha rendben működik a menetrend (márpedig…), pontban kilenckor nekilódul a hatalmas látványorgia…
Nos. Kilenckor is elindult Valami. És az a Valami tíz percen át tartott. Akár egy mega-intro – csak épp zene nélkül. Akik közelebb álltak a hangfaltornyokhoz és ugyanazt élték át, amit én, tudják, miről van szó. A zaj valamiféle homályos egyvelege volt egy sikolyos horrorfilm effektgyűjteményének, valamint annak az irdatlan robajnak, amit egy repülőgép hajtóműve mellett állva (benne ülve…) hallhat az ember. Reng a föld, amin állsz, lobog a hajad, behorpad a dobhártyád, és hunyorogva tapogatózol valaki vagy valami után, amibe/akibe belekapaszkodhatsz… Ez már kellőképp érdekes.
Szavakkal aligha leírható a Rammstein Reise, Reise turnéjának színpadképe. Adott egy hatalmas, futurisztikus, fémszínű emelvény, benne középtájt zsilipajtó-szerűséggel, két oldalán hidraulikus emeltyűkkel, melyek a felső, illetve az alsó szint közti közlekedést biztosítják. Az emelvény tetején áll a dobfelszerelés, valamint nyitóképként az egész banda. Egyenként ereszkednek le hozzánk.
Nem dívik az egyengúnya, ki-ki a neki tetsző zsinóros-paszományos mentében, trapézszárú szövetnadrágban, bőrmiegymásban (később félmeztelen, esetleg hózentrógeres pantallóban) pompállott. A legérzékletesebb látványt vitathatatlanul Flake (törzskönyvezett nevén Doktor Christian Lorenz) nyújtotta. Róla eddig is tudtuk, hogy nem egészen épeszű – és a show végén erről csak mélyebb meggyőződéssel rendelkezhetünk. Rohamsisak, pápaszem, tangóharmónika, rövidnadrág, két pálcika kar, két pálcika láb, fekete térdzokni. El lehet képzelni, de nem ajánlott! :-)
A nyitó Reise, Reise alatt ki-ki el volt foglalva az igéző színpadi látvány bámulásával, illetve a tombolással, ami a koncertkezdések sajátja. Utána fékevesztett menetelésbe fogtunk a Links 2-3-4 pattogósan áradó ritmusára. A hangerő, a folytonosan mozgó-változó megvilágítás, a dinamikus megszólalás megtette hatását. Hatalmas rajongói kórus zengte együtt Till-lel a Keine Lust dallamait. Következett a Feuer Frei! cseppet sem piromániátlan változata (eme látványelemekről később). A Rein Raus után a Morgenstern szólalt meg, ami nekem nem igazán jött be az albumon – és élőben sem. Valahogy nincs meg benne az a lendület, ami beizzíthatná az ember vérét… Ami az est vidám perceit illeti: a Mein Teil maradéktalanul gondoskodott a felhőtlen derűről. Először is begördült a színpadra egy hatalmas üst. Vagy fazék. Till véres-maszatos henteskötényben, fejébe csapott kuktasipkával, hatalmas kést lengetve jósolta a vészt. Lekerült az óriási lábos fedője, sűrűn gomolygó füst csapott ki alóla – majd a megfőzésre váró Flake feje is előkandikált a perem mögül. Till sem volt rest, a hatalmas lángszórók egyikével alaposan aláfűtött kollégájának, mígnem a ropogósra sült billentyűs menekülőre fogta és valahány végtagján szikrákat hányva lótott-futott fel-alá a deszkákon. Igazán vidor jelenet volt. A Stein um Stein utáni Los újfent nyújtott képi élményeket is a hangiak mellé. Christoph Doom Schneider leereszkedett magaslati emelvényéről, a színpad szélén felállított minimalista dobszerkóhoz ült (ez önmagában látvány…). A többiek felsorakozva dönögték végig a csaknem akusztikus nótát, Till szájharmonikázott, majd ismét az örökmozgó Flake dobta be magát – ezúttal a jól ismert tánccal, amely ötvözi egy kannibál törzsi örömszertartás, illetve egy rettenetes népitánc sosem létezett elemeit. A Moskau jól beindította a lelkesedést – kár, hogy a vége szétesett. Úgy tűnt, az orosz kisfiú félúton megunta az éneklést és hazament… Az este legvadabb tombolást, ordítozást és agyvesztést kiváltó nótái a klasszikusnak számító Du riechst so gut, illetve Du Hast voltak. (Ekkor történt, hogy gyanútlanul élvezkedő barátnőmet egy ismeretlen egyén a nyakába kapta és ellovagolt vele a messzeségbe…) Szintén a régebbi időket idézte a Sehnsucht, majd a programot az Amerika zárta, melynek végén a nézősereg tengernyi piros, fehér és kék konfettiesőben ünnepelt.
Addigra mi is tálalásra kész állapotúra pirultunk az első sorokban… A srácok a régi, jól bevált piroeffekteket vegyítik új ötletekkel. A hatalmas, függőlegesen felcsapó lángoszlopok olykor nem tüzet, hanem olyasmit okádtak, ami nem is annyira füstnek, mint inkább forró gőznek tűnt. Szintén dívnak a fejre szerelt, lángnyelveket öltögető készülékek, hétköznapinak számít a kézi lángszórók használata. A Live aus Berlin dvd-n is megcsodálható, szikrákat hányó nyílszerkezet (bocs, nem ismerem a szakzsargont) is működik. De lángoló villámok száguldottak keresztül-kasul a fejünk fölött is…
Első ráadásként a Rammstein nóta zúzott, amelyet Till már egy ideje nem a fáklyaként égő kabátjában ad elő, hanem “csupán” a karjaira szerelt lángszórókkal, amelyeknek bődületesen hosszú csóváit kifelé lődözve sikeresen beterítette a fejünk búbját. (Több méter távolságból is tisztes hőt bocsátanak ki.) Nagy sikert aratott a népszerű bányászdal, a Sonne, valamint a keményen menetelő, harcias ordításokat lehetővé tevő Ich Will. A buli egyik kedves meglepetése volt, hogy az érzelemdús Ohne Dich balladát a csellóikkal felvonuló Apocalyptica-tagok kísérték végig. A koncertet záró nóta a Stripped volt, ama kis színességgel, amit régebben – ha emlékeim nem csalnak – a Seemann alatt szoktak volt előadni. Ezúttal a basszeres Oliver Riedel szállt csónakba, hogy nagy kört téve végighajókázzon a közönség feje fölötti zavaros vizeken.
Leírva nagyjából ennyi történt – a valóságban persze jóval több, szebb, hangosabb és érdekesebb…
Ha azt állítanám, hogy Till Lindemann jól énekel élőben, akkor füllentenék – de ha erővel, karizmával és kifejezőkészséggel megáldott énekest akarunk látni, akkor keresve sem találhatunk nála alkalmasabb személyt. A tökéletesen kiejtett “Köszönöm szépen!”-ek pedig még mindig szép gesztusnak hatnak egy énekes szájából… Lábjegyzet: Schneider és Kruspe-Bernstein kollégák továbbra is remek látványt nyújtanak a szemnek…
Monumentális, olajozott, profi gépezetként működik a banda. Mega a show, mega a látvány, mega az élmény – minden pénzt megér.

Pfleger Bea